Balogh Eszter
E-mail: bukkaljai@gmail.com, Tel.: (36) 20 327 6607

Olvasnivaló

Az erdélyi kopó

Czynk Edétől

I. rész

(Megjelent a Waldmannsheil! Című, Erdélyben megjelenő német nyelvű vadászújságban 1901. február 1-én.)

Ami kopónk eredetét illeti, azt hiszem, nem tévedek, ha az összes olyan kutyából vezetem le, amelyeket a rómaiak az akkori Dacia elfoglalásakor az országba hoztak. Mindenképpen az ősei közé sorolandó a balkáni kopó, és az akkoriban Transsylvaniaban várakkal és birtokokkal rendelkező német lovagrendek vadászati célra „importált” kutyái közül is jó néhány. A német telepesek – a szászok – már az országban találták őket. A székelyek, amióta Erdélyben feltűntek, kizárólag ezekkel a kopókkal vadásztak.

A vidék névadói a végtelen erdőségek, melyeknek különleges „konstrukciója” miatt az első telepeseknek nemcsak az emberi ellenségektől, hanem a ragadozóktól is meg kellett védeni magukat. Hogy milyen gazdag lehetett veszélyes nagyragadozókba Erdély, arra utal az a körülmény, hogy még ma is jelentős számban találkozhatunk velük, és „Medveországnak” is emlegetik. A domborzati viszonyok következtében Erdély ma egyike azon kevés országnak, ahol a medve, a farkas, a hiúz és a szakállas saskeselyű viszonylag háborítatlanul élhet és utolsó menedéket talál.

Csoda volt-e, ha a telepes, miután ritkította az erdőt, és arcának verejtékével beépítette földjét, meg akarta védeni a házát, udvarát, birtokát a vadaktól, és primitív fegyverei mellett védelmüket kutyáira bízta, hogy az istállók állatait tizedelő ragadozókat és a szántókon garázdálkodó patás és csülkös vadakat elriasszák. Csoda volt-e, hogy miután a tatár hordák és más ellenségek eltűntek, és jólétük lassan, de biztosan ismét emelkedett, újra feltámadt bennük a harci kedv, és a kárpótlást a vadászatban keresték. Hiszen ősidők óta a vadászat volt a háború iskolája, akkoriban persze sokkal inkább, mint ma. A vadászat során a vadász megismerte a környéket, és így később, vészterhesebb időkben tudta, hogyan és hová menekülhet a hirtelen felbukkanó ellenség elől. Ahhoz azonban, hogy vadászni tudjon, szüksége volt egy kutyára, aki kiváló orra, rendkívüli kitartása és bátorsága mellett a vadat hangosan űzi, hiszen különben a hatalmas erdőkben és hegyekben nem tudtak volna tájékozódni a vadászat menetéről. Ez a kutya a kopó volt. Később a vidék urai napokig-hetekig tartó, jól szervezett, vadászatokat tartottak a jobbágyok bevonásával, ahol mindig volt néhány pórázra vett kopó, akik maguk hajtották fel a vadat, vagy amikor az emberek felzavarták, a puskások elé vitték azt. Apám – aki 1798-ban született, és 84 évesem még alig volt ősz hajszála – mesélte, hogy nagyapám (aki 89 évet ért meg) fiatalkorában a gyergyói havasokban bölényre is vadászott.

Az ilyen vadászatokon alapvető szerepük volt a vakmerő, erős kopóknak, akik a hatalmas bölényt hajtották, lövésre hozták vagy állították. Amennyire nagyapám, apám és én visszaemlékszünk, ez mindig ugyanígy történt. Kb. 40-50 évvel ezelőtt a Levantéval való kereskedelem során kerültek az országba idegen kutyák, de ezek nem állták ki a próbát a már megszilárdult, erdélyi kopónak nevezett fajtával szemben. A mi kopóink egész Erdélyben elterjedtek. Mind az úgynevezett városi úrvadászok, mind a köznép jelenleg is használja őket. Különösen jó kopókat találhatunk az ország legnagyobb részét kitevő erdős, hegyes részein. Kutyáinkat röviden „Jagdhund”-nak (vadászkutya), vagy „Brackierer”-nek (kopózó), ritkábban „Bracke”-nak (kopó) nevezik. A magyarok – székelyek, csíkiek, hunyadiak, stb… - „kopó”-nak hvják, a románok innen vették át a „kápou” elnevezést. A szászok szintén a „Jochthangd” (Jagdhund), „Kapo” vagy „Kopó” nevet használják leginkább. Ez utóbbiak a körülöttük élő székelyektől és románoktól származnak.

Az erdélyi kopó általában valamivel nagyobb, mint a középmagas kutyák, az átlag marmagasság 60-65 cm. A románok által a hegyekben főleg zergére használt kopók csak 60 cm-esek, vagy még kisebbek. Az ilyen „apró” kopók azonban legtöbbször inkább a nyomorúságos tartás, táplálás és a beltenyésztés következményei. Magára hagyva az ilyen farkaséhes kutya mindenfelé kóborol, a legundorítóbb dolgokat is megeszi, és igyekszik valahol egy-egy nyulat elfogni. Ha ez sikerül neki, ezután éjjel-nappal úton lesz, és szüntelenül vadászik.

Az erdélyi kopó fejformája hasonlít az osztrák kopóéra. A fejtető kevésbé domború, a középvonal alig kifejezett. A fej bőre nem ráncos, az ajkak sosem lógnak. A fülek középnagyok, a szemekre húzva azokon túlnyúlnak. Középtájon szélesek, lefelé haladva elkeskenyedve lekerekednek. Magasan kezdődve különösebb csavarodás nélkül a fej mellett lelógnak. Tiszta szemeik középnagyok, jóindulatú, sőt, néhány kutya esetében kifejezetten kedélyes tekintettel. A színük sárgásbarna, ritkán sötétebb. A nyak hosszú ráncos lebernyeggel. A hát eléggé hosszú, a far lejtős. A szügy egészében véve nem túl széles, mellkasa inkább mély, mint dongás, a has nem, vagy alig felhúzott. A farok hosszú, egész végig egyenletesen erős, fokozatosan elvékonyodik. A közepétől a végéig erősen felfelé hajlik, annyira, hogy sok kutyának keresés közben szinte a hátát veri. Az elülső lábak egyenesek, a könyökízület nem fordul ki. A vállak lejtősek. Hátulsó végtag: a combok nem túl erősen fejlettek, az alsó lábszár terjedelmesen hosszú, nem hajlott. Hátulról nézve nem tehénállású, hanem szabályos.

Nem minden kutyán fordulnak elő a farkaskörmök. Némely vadász többre becsüli a farkaskörömmel született kopókat. A mancs kerek, jól zárt, vaskos ujjakkal, kemény ujjpárnával és meglehetősen erős karmokkal. A szőrzet merev és rövid, bár hosszabb, mint a többi rövidszőrű fajtának (pl. pointer), meglehetősen durva tapintású, fénylő és tömött. Hosszú, azaz valamivel hosszabb szőrű kopókat ritkán látni.

A színük túlnyomó részt bársonyfekete, hol erősebb, hol halványabb sárga jelekkel. Különösen kedveltek a fekete alapszínű kutyák, vörösessárga pontokkal a szemneik fölött, ugyanilyen színnel a pofán és a lábak belső felületén, vagy teljesen vörösessárga lábakkal, azonban tiszta fehér szüggyel. A „tisztafekete” kutyák, melyeknél a sárga egész sötétbarnán jelenik meg, ritkák, éppúgy a szürke-barnák; a fakó-sárga kopók, bár olykor igen kiváló kutyák, a fajtatisztaság hiányára utalnak. A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják. A kopó-vizsla keverékek ritkák, és általában az utóbbira hasonlítanak, ezzel szemben a kopó-házőrző keverékek gyakoriak (általában juhászkutyával), de ezen „vadházasságok” gyümölcsei is főleg a házőrzőre ütnek, azaz egyáltalán nem, vagy alig vehető észre rajtuk a kopóvér. Általában véve elmondhatjuk, hogy kopónk gazdája különösebb segítsége, befolyása nélkül is tiszta vérbe szaporodik. Általános viselkedésük, főleg az idősebb kutyáké, flegmatikus, kedves, jóindulatú. A mérges kopó ritka kivétel. A legtöbb kopót vadászat előtt és után egy tetszés szerinti jobbágy pórázon vezetheti, azonban félénken és bizalmatlanul kerülik el az úgynevezett úrvadászokat.