Balogh Eszter
E-mail: bukkaljai@gmail.com, Tel.: (36) 20 327 6607

Olvasnivaló

Az erdélyi kopó

Czynk Edétől

II. rész

(Megjelent a Waldmannsheil! Című, Erdélyben megjelenő német nyelvű vadászújságban 1901. február 1-én.)

Kopóink remekül bírják az éhezést, szomjazást, ugyanakkor, ha alkalmuk adódik, „nagy zabálásokra” is mindig kaphatók. Gyakran megtörtént, hogy a kopók naphosszat étlen-szomjan voltak, és miután a jobbágy-vadász utolsó szelet mamaligáját (kukoricalepény, a román parasztok fő eledele) is megosztotta négylábú vadásztársaival, a kutyáknak egy félérett vadalmát dobott, és ezek a savanyú gyümölcsöt jobb híján hangosan csámcsogva megették. A félérett kukorica már jobban csúszik, ha pedig egy kopó – bár maga nincs is annyira kiéhezve, mint a legtöbb parasztkutya – egy döghöz jut, farkaséhségtől és étvágyától függetlenül harcol érte minden keselyűvel. A legtöbb és legjobb hegyi kopónk felhasítja és széttépi a vadat, és a vadász gyakran csak a kutyák dagadó hasa alapján szerez tudomást arról, hogy a lövése sikeres volt-e. A legtöbb háziasszony számára a kopó valóságos átok, mivel – hacsak kölyökkorától fogva nem nevelték e tekintetben kérlelhetetlenül szigorúan – torkosság szempontjából túltesz a legjobb „Micin” (macskán). A sültet a forró sütőből, a húst a meleg levesből veszi ki, és gyakran előfordult már, hogy kopók nyakukon egy agyagfazék maradványaival oldottak kereket, miután a fejüket belecsúsztatták, kihúzni azonban nem tudták ilyen simán, majd a fazekat fájdalmukban összetörték.

Falvakban és kisvárosokban az örökké ott ólálkodó kopók a hentesek és vágóhidak rémei.

A vadászaton is jól el kell zárni a vadásztáskát és a vadat, ha reggel nem akarunk mérgelődni.

Néhány éve lőttem egy nyulat, és mivel nem akartam egész délután a szalonka-lesen magammal cipelni, egy meglehetősen magas égercserje erős ágára akasztottam. A nyúl olyan magasan függött, hogy fel kellett másznom a fácskára, hogy elérjem. Mikor pár óra múlva visszatértem, láttam, hogy egy kopó, aki nyilván a közelben vadászott, és az általam lőtt nyúl vérét követte, rövid időközönként a legvakmerőbb ugrásokat hajtja végre. Rögtön tudtam, hogy az én zsákmányom sarkallja az akrobatikus teljesítményre, de azt hittem, hogy a vad magasba akasztásával eredménytelen próbálkozásra ítéltem. Azonban, miután a kutya megjelenésem miatt biztos távolba húzódott vissza, az ellenkezőjéről kellett bebizonyosodnom, ugyanis a nyúl a bordáitól lefelé fel volt szabdalva. Azok a kutyák, amelyeket magukra hagynak, vagy amelyekkel ritkán vadásznak, gyakran önállósítják magukat. Ezzel leginkább éjjel – sokszor egészen reggelig – vadásznak, gyakran önállósítják magukat. Ezek leginkább éjjel – sokszor egészen reggelig – vadásznak, mindaddig, míg a vadat felhasítják és elpusztítják; Őket aztán aligha lehet többé a kötelesség útjára visszatéríteni, azaz arra rávenni, hogy az elfogott vadat ne tépjék szét. Miután ezek általában kiváló kopók, egy elcsúszott lövésnél nagyon vigyázni kell, hogy fürgén a kopó mögött maradjunk.

Ami kopóink nevelését és kiképzését illeti, kevés mondanivalónk van, hiszen olyan idomítás, amire egy vizslánál szükség van, itt szóba sem jöhet. A fiatal kutyát általában addig viszik öregebb kutyákkal, amíg önálló nem lesz. Ha nincsenek kéznél jó kutyák, akkor segít az orr és a veleszületett hajtóösztön, stb…. A vadász kezdetben rávezeti a fiatal kutyát a nyomra vagy csapára, és gyakran maga hajt vadat eléje, azután a többit nagyrészt a kopóra hagyja. Minden a jó szülőktől függ.

Vannak kutyák, akik csak falkában vadásznak, és egyedül alig használhatók, és éppúgy vannak olyan kiváló kopók, akik, miután a falkával egy nyomra vagy csapára tették őket, egyedül vadásznak tovább. Az öreg, tapasztalt kutyáktól a fiatal, gyakran ész nélkül szimatoló kopók nagyon sokat, sokszor mindent megtanulnak, ami a „hivatásukhoz” szükséges.